Csapatszellem

„... küzdj és bízva bízzál!"

Mint kiderült, igaza volt Madáchnak. Küzdeni kell és bízni magunkban, meglesz az eredménye.

 

 

Elérkeztem a harmadévhez. Új reménnyel vágtam neki az évnek. Az iskolai tanács, az eredménytelenséget látva, megszüntette a kosárlabda csapat működését. Szomorúan vettem tudomásul, de nem adtam fel. Volt igazság a döntésben, hisz nem tudtunk fel mutatni semmilyen eredményt, amivel bizonyíthattuk volna értékünket. De ez nem térített le utamról. Hosszasan beszéltem az edzővel, Szilágyi tanár úrral, és sikerült meggyőznöm, hogy van esélyünk komolyabb eredményeket elérni, kitűzhetünk nagyobb célokat, hiszen egy jól megszervezett csapat, egy összeszokott csapat bármire képes lehet. Nem kértem más, csak időt és azt, hogy legyen beleszólásom a tagok választásába, egyszóval bizalmat.

 

 

 

 

Eljöttek az első meccsek. A várva várt pillanat, amikor megmutathatjuk, mit tudunk, mire volt jó a sok tréning. Az igazi erőpróba, mennyit érünk. Izgatottan vártam én is az első mérkőzést. Meg akartam mutatni, mire vagyok képes, fel akartam menni a pályára és szembe akartam nézni, a ránk rontó ellenséggel.
Ez az érzés mindenkiben benne van, bármit is csináljon, bármiről vélekedjen, bennünk van, mert ez egy ősi ösztön. Ösztön, mely bennünk él, amióta a Világ keletkezett. Felül kerekedni az ellenfélen, legyőzni a másikat, jobbnak lenni valamiben, versengni. Egyszerű kifejezések, mégis mennyire érzelem dúsak és ösztönösek.
Ott voltam a pálya szélén, várva a percet, amikor az edző közli velem, hogy mehetek, pályára léphetek. Aztán a mérkőzés végén, amikor frissen, minden erőfeszítés nélkül ott ülsz és a csapatod kikap, Te pedig magadba roskadva gondolkodsz, miért nem léptél pályára, miért, mi történt, akkor elönt az érzés, hogy jelentéktelen Vagy és felesleges. Ezt éreztem, az első évemben.

Az emberekkel történnek dolgok, amikre nem tudják a választ. Keresik, gyakran napokig, önmagukba néznek, mi lehetett a hiba, mit csinálhattam rosszul, de eredménytelen a kutatás. Nem találnak más, csak a nagy kérdőjelet: miért?
Elvégezték a feladatokat, megtettek mindent, amit kértek, akkor mégis miért? Mi lehet az a nálánál is nagyobb akarat, ami megálljt parancsolt. Az élet egyik örök kérdése ez, amire nem tudunk választ találni, egyszerűen csak el fogadjuk és nem firtatjuk, miért. Belül, mégis mardossa lelkünket, hogy talán hibásak vagyunk, jelentéktelennek érezzük magunkat, letörve, hisz elvettek tőlünk valamit, amire vágytunk. Minden egyes ilyen alkalomkor zokogtam legbelül.
Sírtam, mint egy kisfiú, akinek elvették a játékát. De nem adtam fel!

„ Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"

Ezt az örökérvényű mondatot, Madách Imre írta, a Magyar Irodalom egyik remekművében: Az ember tragédiájában.
Ezek a sorok bátorítottak. Van remény, van miért harcolni tovább, nem szabad feladni, képesek vagyunk tovább lépni kudarcainkon, teljesíteni tudjuk a ránk váró akadályokat, csak ne adjuk fel.

 

Péchy Mihály Építőipari Szakközépiskola
Az első gondolat mindenkinek, ha ezt a nevet látja, az építészet, a tervezés, az, hogy alkossunk a semmiből valami hatalmasat. Oly sok neves építész tanult ebben az iskolában és vitte hírnevét szerte az országba, világban.
Hasonló dolgokra vágytam, csak ezen a téren. Alkotni akartam valami nagyot, ami sokáig megmarad az emlékezetekben, tenni akartam valamit, amire később visszagondolva büszke lehetek. Nem tudtam sokat az iskola sporttörténetéről, nem tudtam milyen sportágak vannak, csak azt tudtam, hogy kosarazhatok tovább, egy magasabb szinten. Boldog voltam, miért ne lettem volna, hisz azt csinálhattam, amit szeretek. Ahogy teltek a napok, elkezdődtek az első edzések és megismertem a csapatot. Nem a kosárlabda volt az iskolatörténet legsikeresebb sportja. Nem értek ezelőtt komolyabb sikereket, de készek voltak harcolni... legalábbis a csapat egy része. Bemutattak az edzőnek. Emlékszem alacsony, idősebb őszes hajú, szókimondó ember volt. Minden elmagyarázott Szilágyi tanár úr és segített végig, amíg diákja voltam az iskolának. Nagyon sok mindent köszönhetek Neki. Nem mindig ment minden köztünk simán...
Visszaemlékezve az edzéseknek inkább a fizikai jellege volt, mintsem gyakorlati. Nem mindenkivel jöttem ki jól, hisz nem voltam egy könnyű eset én sem és olykor kimondtam azokat a dolgokat, amit nyomták a szívemet. Ezt a mai napig így teszem, ebből persze hátrányok, olykor pedig előnyök származnak.
Abban az időben, újoncként, teljesen más felfogással játszottam, mint később. Azt szokták mondani, hogy fiatalság, bolondság. Fiatalként az ember meggondolatlan, részt akar venni mindenben, gyorsan akarja elvégezni a dolgokat, sokszor épp a feladat rovására. Hasonlóképpen játszottam én is. Minden a lehető, leggyorsabban akartam kivitelezni, nem törődve annak eredményességével, csak azokat a mozdulatokat akartam végrehajtani, amiket korábban már láttam. Ezek nem mindig voltak célravezetők. A sok edzés és az évek alatt megtanultam a „lassan járj, tovább élsz" elv alapján játszani.
Inkább csináljuk lassabban, meggondolva a dolgokat, mint gyorsan, kapkodva az soha nem hasznos. Ez igaz a sportra és az életre is. Megtanítottak figyelni a dolgokra, arra, hogy a fontos elemek, gyakran a legapróbb momentumokban rejtőznek. Hiszen az életben is ugyanezek a szabályok, nem? Meglepően sok a hasonlóság a sport és mindennapi élet között.
Elsős gimisként más szemmel láttam a világot, mint most. Nem tudtam még minden dolgot megkülönböztetni. Vajon helyes-e vagy nem? Vajon most jót cselekszem vagy épp ellenkezőleg? Egy biztos volt, a játék. Csak arra akartam koncentrálni.

Bárki is légy a Világon, akár király, befolyásos üzletember, egy apa, egy odaadó anya vagy épp egy kisgyerek, élhetsz akárhol ezen a bolygón, mindenkinek van egy hely a Földön, ahova szeret magányba húzódni, ahol szeret egyedül lenni, el tud gondolkozni, azokon a dolgokon, amik bántják és megoldásokat tud találni, egyszerűen, egy kicsit elbújni a világ elől. Nekem ezt jelentette a szabadtéri pálya. Soha nem kértem, mégis annyi mindent kaptam tőle, amit nem tudok viszonozni. Emlékszem mennyi szép napot töltöttünk kint a barátaimmal és játszottunk, nem gondoltunk holnapra, tanulásra, munkára, csak a játéknak éltünk, akkor és abban a pillanatban. Belefeledkeztünk a játékba és csak este, mikor a nap épp lemenni készült, akkor vettük észre, akkor figyeltünk fel, hogy mára vége, mehetünk. Ritka pillanatok ezek az életünkben, hiszen a napjaink telítettek és gyakran elfelejtjük, miért érdemes nap, mint nap küzdeni, mi az, ami megnyugvást jelent a nehéz napokban. Nem emlékszünk oly sokszor, miért kell folytatnunk az elkezdett munkát. Néha nem vágyunk másra, csak arra, hogy egyszerűen kikapcsoljon az agyunk, ne gondolkodjunk, csak haladjunk a sodrással és kikötünk valahol. Ezeket jelentették azok a napok, amikor kimentem a parkba és semmi mást nem tettem, csak együtt éltem a játékkal, hagytam, hogy magával vigyen és elérjek oda, ahova tartok.

Fontosak ezek a pillanatok, hogy legyen miből erőt meríteni a szürke hétköznapokban és az ilyen alkalmak által tudunk fejlődni, javítani a dolgokon, magabiztosabbá válni. Ezek segítettek tovább lépni a kosárlabda tanulásának hosszú útján. Segített eljutni egy újabb szintre.

Minden fiatal felteszi magának a kérdést: „ Mi alapján válasszak középiskolát?"
A legalapvetőbb ok, persze, a tanulmány. Mennyire magas a színvonala az adott iskolának? Milyenek a követelmények az intézményben? Mennyire jó a megközelíthetőség? De, vannak olyan kérdések, amik alapján dönthetünk, ami nem függ szorosan össze a tanulmányokkal. Befolyásolhat, hogy hány barátunk meny oda, milyen szórákozási lehetőségek vannak és persze, milyen sport csapata van az iskolának. Bevallom, engem leginkább ez utóbbi ösztönzött.
Magával ragadott a gondolat, hogy tagja lehetek valami olyannak, amit mindig is akartam és amitől boldog lehetek. Részese lehetett valami nagyobb dolognak, ami kiragadhat a szürke napokból és azt csinálhatom, annak élhetek, amit mindig is szeretettem: a játéknak

Lát valamit vagy valakit, aki nagy hatással van rá, befolyásolja őt, abban, amit tesz és megpróbál hasonlítani rá. Megpróbál ugyanolyan jó lenne, mint az, akit untalanul tud figyelni.
Ilyenkor jönnek az első hibák, az első javítások és persze, az első sikerek is. Hiszen sikernek nevezhetjük azt, amikor valami hasonlót produkálunk, mint a másik, örömmel tölt el, erőt ad és új, nagyobb elszántsággal vértez fel minket, hogy folytassuk, tudatában annak, hogy képesek lehetünk rá.
Sikerültek az első dobások, az első ziccerek, örömömet leltem a játékban és kaptam valami újat, valami nem kézzel foghatót, de mégis valós dolgot.
Egy olyan dolgot, amitől tudtam, hogy ha rá gondolok, attól már jobban érzem magam, ha lemehetek és elkezdek dobni, attól már más leszek. Később megtanultam, hogy egy olyan dolgot kaptam, ami nagyon sok nehézségen képes átsegíteni.
Az első edzések, megtanítják az embert, hogy figyeljen, mindig legyen éber, soha ne lankadjon, hiszen a legváratlanabb helyzetekből és helyekről kaphat labdát, amit aztán értékesíteni kell vagy tovább kell passzolni egy, nála sokkal jobb helyzetben lévő társának. Csapatként kell játszani. Együtt kell élni a csapattal, mert különben nélkülük elveszünk. Egy csapatként vagyunk jelen a pályán és az életben, egy emberként harcolunk a győzelemért. Ha győzünk, együtt nyerünk, ha vesztünk, akkor együtt hibáztunk. Egyedül nem lehet mérkőzést nyerni, csakis úgy, hogy, ha megbízunk egymásban és együtt dolgozunk a célért, CSAPATKÉNT.
Az Élet is ilyen. Mondhatnánk, hogy nem, de így van. Az életben is csapatként kell elérni dolgokat, hiszen így a leggyorsabb és a legcélravezetőbb. A sport erre is megtanítja az embert, nem csak azt kapjuk, amit a látunk egy mérkőzésen, hanem rengeteg rejtett értéke is van.
Megtanultam, hogy hol van a helyem a csapatban, milyen pozícióban játszhatok, mely tulajdonságokat használjam ki és melyeket fejlesszek. Az első edzéseken kialakul szinte minden és ezek később meghatározzák a további eredményeket.
A kezdeti időszakban nem igazán lehettem részese profi csapatoknak, nem tanulhattam képzett szakedzőktől, ezek helyett inkább a helyi grund betonját koptattam, szinte mindennap, fáradozva azon, hogy az legyek, akit megálmodtam, aki segítheti elérni a célomat. Később kiderült, életem egyik legszebb korszakát élhettem át a szabad ég alatt lejátszott mérkőzések és a megannyi magányos óra alkalmával.

Sajnos vannak olyanok is, akiknek nem sikerül önhibáikon kívül és léteznek azok az emberek is, akiknek csak kis ideig volt szerencséjük, hogy részesei lehettek annak a csodának, amit elképzeltek.
Mindig felteszem a kérdést, hogy vajon melyik csoporthoz tartozom, de talán korai még állást foglalnom. Az emberektől sok mindent lehet elvenni, de az álmot, a reményt azt nem. Mindig képesek vagyunk álmodni, új reményt építeni és bízni abban, hogy tartogat számunkra valamit a jövő, amitől újra azok lehetünk, akik akarunk lenni.
Bennem is ez él, ezért küzdök minden alkalommal, amikor felmegyek a pályára. Tudom, hogy csak akkor érhetek el sikereket, ha a maximumot hozom ki magamból és nem hagyom cserben a csapattársaimat, mert egy célért küzdünk és eggyé válunk a pályán, hiszen egy csapat együtt győz és együtt veszít.
Ez volt az első dolgom, amit megtanultam, válj eggyé a csapattal!

Bár azt írhatnám, hogy zökkenőmentesek voltak a legelső próbálkozások, de akkor hazudnék. Megtapasztaltam, hogy bármit akarunk, bárhol, mindig a legalsó lépcsőfokról kell indulni. Ha, valaki arra számít, hogy egyből eléri azt, amit akar, akkor vagy téved vagy csalódni fog. A legtöbb esetben meg kell szenvedni a dolgokért. Ki kell érdemelni, be kell bizonyítani, hogy jó Vagy, azt, hogy képes vagy nagyot alkotni, legyen szó bármiről. A sportban ugyanez a helyzet, csakúgy, mint az élet bármely más területén. Minden egyes pályán lévő percért meg kell szenvedni, érezned kell, hogy majd, meghalsz, csak azért, hogy pár perccel tovább lehess fenn a parketten, annak reményében, hogy tovább játszhatod azt a játékot, amiért bármit megadnál. Ezt a dolgot, csak e könyv írások sikerült igazán megértenem. A legelső edzéseken próbáltam leutánozni azokat a mozdulatokat, amiket már megannyiszor láttam a Példaképtől, de nem igazán sikerültek úgy, ahogy szerettem volna. De nem ezt teszi minden gyerek?

Az évek folyamán megtanultam, hogy a siker nem jön könnyen, sőt vannak olyan pillanatok, amikor megérdemeljük azt, hogy ünnepeljenek minket, de mégse kapjuk meg. Tudom milyen érzés. Ott állunk a tömegben, várjuk, hogy a nevünket mondják és amikor eljön a pillanat, amire készültünk és izgatottan vágyakoztunk, akkor nem kapunk mást, csak az üres csendet. Egy számunkra jelentéktelen nevet, amihez nem tudunk hozzászólni, nem tudunk gratulálni, mert abban, az adott percben, nincs bennünk semmi, csak üresség. Azokért a fáradságos órákért, amikor megizzadtunk és félelmet nem ismerve hajtottunk, nem kapunk semmit, csak egy üres jelentéktelen percet.

 

Megtapasztaltam ezt, kétségtelen és nem vágyom hasonlóra, hiszen kinek tetszene ez. Ugyanakkor, részem volt abban az érzésben is, amikor hőssé válhatunk és ünnepelve fogadnak bennünket. Ezekért a percekért érdemes küzdeni, érdemes áldozatokat hozni, legyen szó bármiről. Minden embernek meg kell tapasztalni ezt a momentumot, legalább egyszer az életében, ettől erősebbé válunk és ez a jutalma minden belefektetett munkának. Amit ilyenkor érzünk, jelen esetben éreztem, az fantasztikus volt. Tudtam, hogy számítok, éreztem, hogy minden egyes hiba eltörpül, mert valami olyat tettünk, olyat alkottunk, ami felemelő, nemcsak számunkra, hanem minden olyan embernek, aki látta vagy aki részese volt. Ezek a pillanatok nem jöttek könnyen, sok mindenen keresztül kellett menni ahhoz, hogy idáig eljussak és még nincs vége az útnak.

A kép elkészülte és a kosárlabda tanulásának igazi kezdete között eltelt néhány év. Ez alatt az idő alatt kialakult bennem egy cél, egy olyan álom, amiért bármit megadtam volna.

Az embereknek vannak vágyaik. Nem mindenkinek ugyanaz, nem mindenkinek ugyanolyan értékrendben. De a közös mindenkiben megegyezik, van egy olyan vágy, egyetlen olyan álom, amit képesek vagyunk akár egész életünkben kergetni, képesek vagyunk feladni dolgokat, áldozatokat hozni és olyan messzire elmenni érte, amit néha nem gondolnak. Van akiknek megadatik, hogy teljesül és egész életükben boldogan élnek, tudatában annak, hogy valami olyan dolognak lehettek részesei, amiért megérte annyi mindent feladni.

Pörgessük vissza az időt egészen addig, amikor ez a fiú megismerte, mi is az a kosárlabda. Nem arról volt még szó ekkor, hogy mit jelent egy embernek, egy világnak, milyen hagyományai vannak vagy mennyire szívderítő lehet az, ha egy, a pályán lévők közül zsákol vagy megnyer egy meccset az utolsó pillanatban eleresztett dobásával, csupán annyiról, hogyan kell egy jó dobást végrehajtani, egy jó pillanatban. A mai napig őrzöm a képet a egy jól eldugott helyen, ami épp egy egyszerű büntetőt készülök dobni, egy iskolai rendezvényen. Emlékszem 11 vagy 12 éves lehettem, amikor készült ez a fotó, abban az időn szerettem meg a játékot. Nem értettem mit jelent a kosárlabda vagy miért játsszák teljes szívvel, csak egyszerűen kedveltem a játékot, azért mert, magával ragadott és valami újat adott, új irányt mutatott. Nem tagadom ahhoz, hogy a kosárlabdát választottam és tudtam kissrácként, hogy ez boldoggá tesz, óriási hatása volt Michael Jordannek és a Bikáinak. Akkoriban nem volt épp egyszerű NBA mérkőzést látni vagy hozzájutni az információkhoz, amikkel gazdagabbá tehettük tudásunkat, de olykor, azokban a pillanatokban, amikor mégis, láthattam, akkor lenyűgözött. Olyan könnyedséggel és kifinomult érzékkel játszott, hogy nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez képtelenség és meg akarom tanulni. Minden mozdulata olyan könnyűnek látszott, egyetlen izzadságcsepp nélkül törni át a védelmi falat, majd erőteljes mozdulattal zsákolni vagy lágy csuklómozdulattal a gyűrűbe dobni a labdát. Az évek multával persze rájöttem, hogy minden mozdulata, minden apró kis villanása, hatalmas edzésmunkával járt és meg kell dolgoznia, azért, hogy légies legyen minden lépése. Megküzdött azért, hogy Ő legyen a Világ valaha élt legjobb játékosa. Leginkább ezért döntöttem a kosárlabda mellett. A képen is úgy próbálom bedobni a labdát a gyűrűbe, ahogy láttam a képekről és a felvételekről. Az akkori igazgató odajött hozzám és azt mondta: „ Állj meg és dobd el a labdát, lefényképezem.". Örültem, hisz legalább lehetett egy emlékem, arról a napról, amikor elkezdődött minden.

Több, mint 6 milliárdan élünk a Földön. Hatalmas szám, rengetek ember. Bárhol is vagyunk a világban, mindig tudjuk, hova tartozunk, merre tartunk, ha ezeket elfelejtjük, elveszítjük célunkat. 6 milliárd ember. Oly sok a különbség és legalább annyi hasonlóság. Élhetünk Magyarországon, Amerikában, Ázsiában a Föld bármely pontján van bennünk közös. Mindannyiunkban bennünk van ugyanaz a mozgatórugó, ami előrébb visz a hétköznapokban, ami segít tovább lépni. Ez nem más mint, az álom.

Az élet a küzdésről szól. Arról, hogyan tudunk túlélni dolgokat, legyen szó akár egy rovarcsípésről, egy rosszjegy következményéről vagy egy álom összetöréséről. Minden nap túl kell élni valamit. Ezek lehetnek kis dolgok vagy egészen nagyok is. Túl kell élni a sulit, a munkahelyet, a napi megpróbáltatásokat, azokat az apró dolgokat, amik idegesíthetővé is válhatnak, de mégis ki kell bírnunk ezeket, amelyektől megerősödünk, főleg lelkileg. Ilyenkor, ezekben a nehéz percekben vannak dolgok, amik segíthetnek ezeket a dolgokat elviselhetőbbé tenni. Legfőképpen ezek gondolatok, vágyak és álmok. Mindenkinek van egy álma. Egy olyan álma, amiért mindent megtesz, amiért képes áldozatokat hozni, amiért képes éjszakákon át fennmaradni. Mindenkinek van valamilyen vágya. Lehet ez egy esküvő, egy jó év végi osztályzat vagy egy tökéletes élet. Van egy férfi valahol a világon, akinek szintén volt és van is egy álma. A kérdés, hogy összetört-e már vagy még építhető és majd, egyszer megvalósul. Mint már mondtam, lehet bármi. Az övé a sportról szólt. Kosárlabdázott, kosaras volt. Nem játszott tökéletesen, volt mit tanulnia, de tehetséges volt, élvezte a játék minden pillanatát, minden percet, amit a pályán tölthetett. Imádta a játékot, azt, ami oly sokszor átsegítette a nehéz időkön és annyi szép emléket szerzett neki. Volt egy jövőképe erről a játékról. Tejesít, minden belead, fejlődik és egyszer, amikor tudása legjavát adhatja, egy profi csapat játékosa lehet. Sajnos, ez nem biztos, hogy így lehet. Sok dolognak kell együtt lenni, ahhoz, hogy valóra váljon egy álom. Szerencse, támogatás, tudás. Ezek csak a legalapvetőbbek. Nem mindenkinél van jelen mindegyik. Jelen esetben több is hiányzott.

30 másodperc volt hátra a mérkőzésből. 30 másodperc alatt rengeteg dolog történhet, beérhetünk épp egy órára, megehetjük a reggeli utolsó falatjait vagy megfordíthatunk egy bajnoki döntőt. Jelen esetben ennyire voltunk attól, hogy vége legyen az elmúlt évek legizgalmasabb mérkőzésének. 1 pontos hátrányban voltunk és nem akartam elveszteni ezt a döntőt, mint tavaly. Most nem! Tudtam mit kell tenni, annyiszor játszódott le a fejemben ez a pillanat és most, amikor minden álmunk valóra válhat, itt volt az alkalom, csak el kell jutni a gyűrűhöz és egy egyszerű ziccert kell dobni, ahogy már számtalanszor gyakoroltuk edzésen vagy kint a parkban. Kezemben volt a lehetőség és tudtam, ha most ezt elhibázom, nemcsak az én álmom foszlik szerte, hanem 11 másik játékosé is, akik kitették a lelküket minden pályán töltött percükben és minden egyes edzésen. Fogy az idő, de nem változott az, hogy mit kell tenni. A fejemben volt a mozdulat, csak végre kell hajtani. 15 másodperc volt hátra, átjutottam a védelmen és elhagyta kezemet a labda, eleresztettem a dobást...